Velence, Itália, 1752



Casanova elhagyta a várost. El se hiszem, hogy ez a legfontosabb, ami történt. Mindenki erről beszél. A nagy Casanova elutazott.
Tulajdonképpen tőlem is ezt várnák el. Nekem is a szalonokban kellene ülnöm, és Casanovát lesnem, arról ábrándozva, hogy nemsokára szerenádot ad az ablakom alatt… Tulajdonképpen… igen. Ezt várják. De várhatják. Nem vagyok ilyen. Nem, és nem. Nem érdekelnek a szerelmes levélkék, a titkos összepillantások, a színházak, a koncertek, a vonósnégyesek, a kasztráltak…
Még szerencse, hogy apám nem vár tőlem semmi hasonlót. Anyám családja persze nem ért meg minket. De nem számít. Amióta meghalt, engem akarnak a helyébe. Nem is csak azt, hogy olyan legyek, azt akarják, hogy Ő legyek. De nem vagyok.
Az ostobáknak fogalma sincs a valóságról! Szentül hiszik, hogy anyámat valami ismeretlen kór vitte el. Hogy is érthetnék meg a valóságot, amikor ép  ésszel fel sem lehet fogni, amikor egy ember ilyesmit ki nem találhat…! Velence nyugodt biztonságában élnek, mióta megszülettek, fogalmuk sincs róla, hogy más tájakon a rémület az úr, és miféle szörnyek portyáznak a világban! Már  1196-ban is írt róluk a Historical Rerum Anglicarum és később annyi, de annyi könyv, értekezés… csakhát akik nem akarják látni, érteni, akik inkább behunyják a szemüket, minthogy szembenézzenek a valósággal, azok csupán babonának, buta falusi fecsegésnek, paraszti ostobaságnak tartják az efféle dolgokat. Hiába írnak róla elismert szakemberek, ezeket a könyveket nem veszik komolyan. Babona, kitaláció, fantázia.
Pedig léteznek. Anyámat egy vámpír ölte meg nem sokkal a születésem után! Apám beleőrült volna, ha nem esküszik bosszút. Giuseppe bácsikám mindenben támogatja. Benne nincs kétség, ő pontosan tudja, mi a valóság. És én is.
Bár sosem láttam még egyet sem. De mindent tudok róluk, amit valaha leírtak, a Graecorum-ban, vagy Augustin Calmet könyvében… Mindent, amit apám, és bácsikám tudnak, tanultak, tapasztaltak, hallottak. Az én dolgom nem az, hogy bálokon táncoljak, ahogy anyám családja várja, hanem hogy segítsek a valódi családomnak kiirtani a gyilkos lények bármelyikét… mindegyikét…
Mocskos lények ezek! Undorító korcsok, akik csak élősködnek rajtunk! Nincs joguk az élethez! Nincs joguk a vérünkhöz! Pusztuljanak, ahogy szentségtelen haláluk elrendelte, és ne újabb életek árán jussanak új léthez! Miféle élet ez? Éjjelente vért inni, élőkre vadászni, családokat elszakítani… Lélektelenül, érzelmek nélkül, létezni, gyilkolni, anélkül, hogy érezne fájdalmat, szeretetet, hűséget, anélkül, hogy értelme lenne az életének?!
De ma… ma minden megváltozik. A hitem, mely eddig segített, most végre meghozta gyümölcsét! A szívem majd kiugrik a helyéről. Úgy szorítom a fegyvert, mintha ezen múlna… de hisz ezen múlik az életem! Meg kell nyugodnom, meg kell nyugodnom! Gyűlölöm őket, iszonyatosan gyűlölöm! Ma este… most… mindjárt…
Apám… Már hallom a zajt… az ajtó mögött… harc… Istenem, segíts. A karó… sietni, sietnem kell! Most!
Ott vannak az oltár előtt! Most! Gyorsan, mielőtt észrevesz! Apám… Ne! Apám! Nem dulakodnak! Nem… Apám!
Megöllek! Megöllek, te szemét mocsok!
Istenem… istenem, mit tettem?! Éreztem, ahogy a karó a húsába hatol.. éreztem… Nem halt meg! Felém fordul…
Istenem, Jézus Krisztus, segíts meg! Könyörülj rajtam megváltó!
Hogy néz rám?! Istenem, hogy néz rám?
Nem halt meg… A karó… kihúzza a mellkasából. Elvétettem a szívét? Hogy néz rám? Istenem, ez a pillantás… Ne! Ne!
El kell menekülnöm! Rohannom! El innen, messzire!

Apám… Apám halott. Most már az apám is… Rohannom kell, rohannom, amíg csak bírok… Nem jött utánam? Nem jött? Uram, istenem, hogy nézett rám? Azok a szemek… Mennyire más, mint gondoltam. Nem erre számítottam, nem erre…
Nem vagyok képes tovább rohanni. Meg kell állnom. Nem kapok levegőt… A szívem… Istenem, ha most meghalok… De miért is élnék tovább? Az a szörny megölte az apámat. Megölte!
Abba kell hagynom a zokogást, még valakinek feltűnök. Nem jött utánam.
Istenem… Biztos voltam benne, hogy nem ilyenek. Sétáló holtak. Úgy hittem, hogy a halál nyomot hagy rajtuk, úgy hittem, megtöri a vonásaikat, és kiöli belőlük az emberséget. Szörnyek. Biztos voltam benne. Biztos voltam benne!
De ez a férfi… Uram isten… Milyen szép lehetett volna az arca, ha nem apám vére folyik végig rajta! Istenem, mennyire gyűlölöm! Mennyire iszonyúan gyűlölöm! Meg kellett volna ölnöm! Meg kellett volna tennem! Miért nem próbáltam újra? Miért szaladtam el, mint egy félénk gyerek? Úgy viselkedtem, mint egy kislány, aki a takarója alá bújik a sötétben! Meg kellett volna ölnöm!
Csak ne nézett volna rám így! Csak ne így… A szeme… az a fájdalom… az a mélységes fájdalom… Szörnyeteg! Szörnyeteg! Meg kell halnia! Megölte a szüleimet! Megölte, árvává tett! Elpusztított mindenemet! Megölte az apámat!
Hogyan lehetséges ilyen borzalom a földön?! Isten, ott fenn az égben, hogy hagyhatod, hogy ilyesmi történjen?? Hogy hagyhatod, hogy ilyen rémek pusztítsák teremtményeid?
- Maria Anna? Maria Anna Davazanti? Te vagy az, Maria Anna?
Ki? Ki az? Jaj, ne, egyáltalán nem kellett volna, hogy meglássanak! Semmi kedvem magyarázkodni… Semmi… A kezem… még véres. A fekete ruhámon nem fogja észrevenni. Csak ne jöjjön közelebb.
- Mit csinálsz ilyenkor az utcán kíséret nélkül, Maria? És… mi ez a rémes ruha rajtad? Férfiöltözet?
Válaszolnom kell. Ki kell találnom valamit. Ha nem felelek… A könnyeim… Apám halott. Apám halott! Ki kell mondanom… ki kell mondanom.
- Juliana… kérlek… ez maradjon kettőnk közt.
Apám halott! Megölte egy vámpír! Megölte egy visszajáró halott! A szemem láttára gyilkolta meg  és  én semmit nem tettem! Semmit nem tettem, érted?
- Juliana… megszöktem… hogy találkozzak… egy… fiúval…
Istenem… nem tudok hazudni… Nem tudok. Rá fog jönni… biztos, hogy rá fog jönni…
- Istenem, Maira… azt hittem…
Mit akar, minek jön ide? Minek jön ide?
- Már azt hittem, hogy téged nem is… de el se tudom mondani, mennyire örülök.
Uramisten, a kezem! Át fog rá ragadni a vér. Minek kell fogdosnia?
- Ha apám megtudja, megöl mindkettőnket!
Apám… sosem tud meg semmit… apám halott! Apám halott! Minek ez a színjáték? Apám halott, és a vámpír él, meg fog találni, és megöl, és ha te nem rohansz, ahogy tudsz, akkor téged is! Téged, a kíséreted, mindenkit! Meg fog ölni mindenkit…
- Maria… Maria, ne sírj! Tőlem nem fog megtudni semmit! De áruld el, kérlek, áruld el, hogy ki az.
Ki az? Ki az? Istenem, mit mondjak?
- Külhoni….
Miért pont ezt mondtam?
- Akkor honnan ismered?
- A… templomból…
A templom… ahol apám holtteste fekszik. Meggyalázva, vérbe fagyva. Még ki sem hűlt…
- És milyen? Mesélj! Mindent el kell mondanod, mindent!
- Juliana… kérlek…
- Nem, nem, amíg el nem mondod legalább, hogy hogy néz ki, hogy hívják, addig nem eresztelek egy lépést sem!
Mondanom kell valamit, gyorsan, mielőtt ideér, ha utánam jön, megtalál, megöl, megöl mindenkit!
- Lucio… Lucio Moreno Marquez.
Vajon hol hallottam ezt a nevet? Nem számít. Csak szabaduljak… Csak szabaduljak gyorsan… Menekülnöm kell, és megmentenem őt is… ha rámtalál a vámpír…
- Hogy néz ki? Csinos? Magas? Erős? A haja? A szeme?
- Juliana, mennem kell… mennem kell…
- Nem, nem Maria, nem mész sehová, amíg nem árulsz el mindent. Megszöktök, vagy ez csak egy titkos randevú? Apád nem engedi, hogy találkozzatok? Azért mert spanyol? Vagy miért? Mesélj, Maria, olyan ritkán találkozunk, pedig te vagy a kedvenc kuzinom!
A kedvenc? Az egyetlen… de mit találjak ki neked? Muszáj gyorsan megszabadulnom tőle…
- Magas, igen, erős… Az arca tökéletes, egyenletes, mintha festették volna. Minden vonása finom, és szép. A haja sötét, és hosszú, a szeme hihetetlenül gyönyörű. Olyan, mintha mindig azt látnám… Világos, hatalmas, csodásan ragyogó…
- Te tényleg szerelmes vagy, Maria!
Mi? Miről beszél ez? Hiszen csak kitaláltam… Csak… épp… leírtam… a vámpírt! Uram isten! A vámpírt! Most is látom magam előtt! Mintha az a pillanat, amikor rámnézett, sosem múlna el. Mit akart mondani? Mit akart tenni? Miért nem ölt meg?  Uram segíts, mit tettem? Megsebeztem… Biztos, hogy megtalálnak! Biztos, hogy megölnek!
Az írások szerint gyakran nem egyedül élnek, hanem falkában… Megtalálnak. Megölnek. És nem lesz esélyem ellenük…
- Juliana… kérlek… mennem kell!
- Ha nem érsz oda, talán nem vár meg?
- Juliana…
- Hallottad, hogy Casanova elhagyta Velencét? Állítólag Párizsba utazott, de egyesek azt rebesgetik, hogy…
- Juliana…
Istenem, most már bizonyos, hogy rámtalálnak. És megölik őket is… Casanova… kit… mindenkit… igen, mindenkit!
- Juliana! Esküdj meg, hogy soha, senkinek nem árulsz el!
- Ugyan Maria! Ne nevettes! Beszélj már!  Maria Anna, mit akartál mondani?
Igen, ez lesz a módja… Aztán gyorsan el…
- Casanova még nem ment el… Csak szándékosan elhíresztelte. Ma éjjel… ma indul a hajó… Még nem ment el… csak ma fog…
- Honnan tudod? Maria! Honnan tudod?
- Mert én is azon a hajón leszek! Lucio… őt csak kitaláltam. Már két hónapja Casanova kedvese vagyok! Juliana! Hogyha ez kitudódik…
Ez kellett! Most egészen máshogy néz rám. Látom a szemében az irigységet. De azt is, hogy segíteni akar. Most már nem fog feltartani.
- A hajó…
- Most indul…. Rám vár.
- Akkor menj Maria! Rohanj! Szaladj! Hajózz el innen! Aztán írj nekem, írj meg mindent! Kérlek!
- Úgy lesz!
Gyors csók, és végre, végre elengedett, végre rohanhatok! Igen, el innen, minél messzebb! Mi ez a zaj? Fáklyások rohannak… és a hangzavar. Halottat találtak a templomban… Apámat… Istenem, segíts meg! Könyörülj! Az az apám… És a gyilkosa… hagytam elmenekülni. Hagytam elmenni!!! Megölhettem volna! Elvétettem. Hogy lehetséges, hogy elvétettem? A szívét céloztam, ahogyan tanították. Pontosan a szívét! De elvétettem…
Mennyire kihalt minden. Fáradt vagyok, rémségesen fáradt. Fel kellene adnom. Nem menekülhetek egyfolytában. Mit tegyek? Hová menjek? Giuseppe bácsi… A templom. A templom… a megszentelt föld…. Nem értem, hogy lehet, meggyilkolhatta az apámat. Éppen az oltár előtt. Jézus Krisztus színe előtt! A Szűzanya szeme előtt! Hogy nem sújtott le rá az ég?!
Guiseppe bácsi… ő majd segít. Már nem tudom, hová menjek, és mit csináljak… Hogy jöhetett be a templomba?
- Maria…
Ki szólít? Az utca üres… senkit nem látok…
- Maria…
Ez a hang… mintha a túlvilágról jönne… Istenem… félek… sosem éreztem még ilyen rettegést!
- Maria…
- Ki az?! Ki az?!
- Nézz fel, Maria, nézz fel!
Senkit nem látok… Ma valahogy szokatlanul kihalt az éjjel… Fel… de fent… A palota erkélyén! Egy férfi és egy nő… De ez a hang… ez nem emberi hang… ember nem szólítana így…
- Maria…
Mit akarhat? Miért beszél ilyen hangon? Halk… mégis… mintha visszaverődne mindenhonnan. A nő a karjaiban…. szeretők lehetnek… De miért néznek rám, és miért szólnak hozzám, ilyen síri hangon??
- Hová menekülsz Maria?
Mi?? Mennem kell, el innen… ezek… Istenem! Vámpírok! Szándékosan mutatták meg… szándékosan! Rám akarnak ijeszteni! A karó… igen… mennem kell…
- Maria…
Másik hang? Hányan vagytok? Hol vagytok? Rohannom kell… a Székesegyház… ott biztonságban leszek! Hol lehetnek? Hallom őket a hátam mögött, fenn a paloták erkélyén... hallom, de nem látom… nem szabad megállnom! Nem szabad hátranéznem!
A Canale Grande! A székesegyház! El kell érnem odáig! Uram, add, hogy elérjek odáig!
Jaj, ne! Előttem vannak! Mögöttem is! Mindenütt!
- Nem tetszik a fogócska, Maria?
- Meg akartad ölni a mestert!
- Meghalsz, Maria!
Istenem! Hogy lehetne megmenekülnöm? El kell érnem a székesegyházat! Más olyan közel van… már olyan közel… Eresszetek! Eresszetek! A karó… Megállt. Miért kacag? Miért nevet?
Hová tűnt? Felugrott az egyik erkélyre a többi közé… Hárman vannak… vagy négyen? Megijedt a karótól… most rohanni, rohanni! Mindjárt elérem! Mindjárt ott vagyok!
Mise van… Nyílj ki, nyílj ki!
- Kisasszony, jócskán elkésett! Várja meg szépen a végét…
- A bíboros unokahuga vagyok! Davazanti bíboros unokahuga! Engedjen be… azonnal! Menedékre van szükségem, eresszen!
Hogy mennyire ostoba ez a szolga! Eressz be, eressz be, mielőtt… Itt vannak… Közelednek!
- Maria kisasszony? Jöjjön, jöjjön csak!
Végre… Na végre! Idebent biztonságban vagyok. A szenteltvíz… Keresztet vetek… közben  merítek belőle egy kicsit. Szükségem van rá… Bocsáss meg istenem.
- A bíboros úr éppen áldoztat, kisasszony… Már megint ki zavarja a misét?!
Dörömbölnek. Ezek biztosan ők… Biztosan! Hogy jussak Guiseppe bácsi közelébe? Áldoztat. Akkor én is áldozok! Gyorsan… gyorsabban…
Istenem. Ostoba szolga, miért nyitotta ki az ajtót? Miért? A vámpírok… bejöttek?! Hogy léphetnek be a szent helyre? Hogy léphetnek a templomba??
Ő is köztük van… Ő is itt van! Hogy lehet? Istenem… reszketek… Hogy nézett rám… nem tudok szabadulni a pillantásától. Most is engem néz. Érzem. Pedig eltűnt a tömegben. De érzem a pillantását. Érzem… Hogy tehettem? Hogy döfhettem belé a karót? Az a pillantás, amivel rám nézett… istenem…
- Bűnös vagyok, atyám…
- Maria…
- Bűnös vagyok…
Segíts istenem… Meg kell fordulnom… Hol van? Hol lehet? Meg fog ölni… de nem bánom! Bűnös vagyok!
Látom őt! Látom a többiek körében. Engem néz! Olyan nyugodt, hihetetlenül fenséges.
- Bűnös vagyok… meg akartam ölni. Megszúrtam… Nem véletlen… a halálát kívántam! Bűnös vagyok!
Most már mindenki engem néz? Mindenki? Nem értem, mi történik. Utat nyitnak neki. Elállnak az útjából, ahogy felém indul. És én megyek felé… miért? Miért? Csak ne üldözne az a pillanat!
- Meg akartam őt ölni!
A lábaim nem bírnak el… de nem is számít. Ahogy itt áll előttem… egy karnyújtásnyira… csak elő kellene húznom a karót, és a szívébe döfni! Megölte az apám… láttam, ahogy a vérét issza… Istenem, ezek a szemek… de most nem így néz rám… most nem így…
Érzem az arcomon a könnyeimet. Mindenki minket néz… mindenki… de nem számít… csak lerogyok…
- Kérlek… kérlek…
- Mit akarsz tőlem, Maria?
Mit akarok? Mit akarhatok? Nyugalmat? Hogy ne üldözzenek? Mit akarok igazából, mit? Egy lenni a tanítványaidból, hogy szentelj rám is egy kis figyelmet, hogy melletted lehessek… Ezt akarnám? Nem akarok… csak… csak azt akarom, hogy úgy nézz rám, mint akkor. Csak egyetlen egyszer… csak egyszer…
- Bocsánatot…
Már nem is látok a könnyeimtől. érzem az érintését az arcomon. Nem akarom megölni… és mégis! Bárcsak megtettem volna! Bárcsak ne hibáztam volna…
Guiseppe bácsi… Apám…. Anyám…
- Bocsáss meg…
- Jöjj Maria… sok fájdalom ért. Majd hazakísérlek.
A lábam engedelmeskedik. Felállok, és lépek mellette. Nem… nem mehetek vele! Guiseppe bácsival kell maradjak! Itt kell, hogy maradjak! Különben megöl!
Miért megyek? Miért lépek vele? Miért engedem, hogy fogja a karom, miért nem tépem ki magam? Miért nem kell szorítania, hogy kövessem?
Csak egyszer, csak egyetlen egyszer nézz rám úgy… kérlek, csak egyszer! Annyira fáj… annyira fáj minden…
Hallom mögöttünk a templom ajtajának döndülését. Hová megyünk? Vajon hová megyünk? Olyan mindegy… Istenem…
Uram segíts! Mi történt velem? hogy kerültem ide ezekkel? Hogy lehet, hogy nem rohantam el? Menekülni! El kell menekülnöm! A vámpírok! A karó…
- El innen, hagyjátok!
Hagyjanak? De miért hagyjanak? Ne nézz rám, könyörgöm, ne nézz rám! Nem akarlak látni, nem akarok gyenge lenni! Megöllek! Most esküszöm, nem hibázom el!
- A szívedbe döföm, ha közelebb jössz!
- Ugyan Maria… hát valóban ezt akarnád?
Nem! Nem! Nem fogok rá figyelni! Megölte az apám! A szívébe kell döfjem a karót! A szívébe! Igen!
Igen! Sikerült! Igen! Ne! Ne! Hogy lehet, hogy nem halt meg?! Hogy lehet??? Érzem, a testünk közt a karót, benne van! A szívében van! Istenem… megöl! Engem is megöl! Könyörgöm istenem, bocsáss meg! Segíts meg! Miért?? Megöl…